A dohányzás története
Az Amerikában vadon tenyésző növény füstjével a helyi őslakos indiánok ismerkedtek meg először. Az akár kétméteresre is fejlődő növény vaskos szára jó tüzelőanyagként szolgált számukra, s füstje a mocsaras vidékeken a moszkitók ellen is hatásosnak bizonyult. Az óhatatlanul belélegzett füst kellemes, bódító hatása miatt később már konkrét céllal kezdték a dohány leveleit elégetni. Pipájuk nem lévén, a szárított leveleket összecsavarták és eleinte más növények leveleibe, főként kukoricaháncsba burkolták.
A spanyol felfedezők megdöbbenve látták e kezdetleges szivar használatát, melynek alakja akkor még inkább síphoz, fuvolához hasonlított kitölcséresedő végével. Szívásához szipkát nem használtak, de kényelemből olykor külön erre a célra kialakított ágvilla közé tették. A hódítók természetesen maguk is kipróbálták ezt a különös szokást, és mivel hamar megkedvelték, magukkal vitték az Óvilágba.
Tehát Kolombusz Kristóf nemcsak Amerikát fedezte fel, hanem megismertette a régi világgal a dohányzás szokását is. A dohánynak és a dohányzásnak egész könyvtárra való irodalma van, amely a kultúrtörténeten túl a dohány szociológiai, pszichikai, egészségügyi és egyéb vonatkozásait igyekszik kibogozni. Az imádott füst pedig ott gyűrűzik a mai ember feje fölött, sőt annak egyik legfontosabb szükségletévé vált.
Cristoforo Colombo (1451-1506)
A civilizáció fejlődése együtt járt a dohányosok számának növeked ésével. Azokat a károkat, melyeket a pszichés sérülések a lélekben okoznak, a modern ember úgynevezett élvezeti szerekkel igyekszik korrigálni. Az élvezeti szerek, mint nevük is találóan jelzi, kellemes hatásúak, de nagy mennyiségben vagy rendszeresen fogyasztva azonban károsak az egészségre. Azok, akik élvezeti szerekkel élnek, tudják, hogy ártanak maguknak, de akaraterejük túl gyenge ahhoz, hogy megváljanak szenvedélyüktől.
A dohányzás egyébként a társadalmi élet fontos része is. A dohány kékes füstje ott száll mindenütt, ahol az emberek barátságos találkozóra összegyűlnek.
Érdekes szerepe van a háborús eseményeknek a dohányzás elterjedésében. A statisztikák szerint mindkét világháború után megnövekedett a dohányosok száma a háborút viselt országokban.
Jean Nicot, Franciaország portugáliai nagykövete – a dohány elterjesztője – álmában sem gondolta volna, mit jelent majd a dohány az emberiségnek. Önmaga sosem dohányzott, de a növény európai meghonosításával máig is viharokat kavaró folyamatot indított el. A nagy kérdés, hogy a dohány az istenek lehelete, vagy a Sátán gyomfüve –e, máig sem dőlt el.
A dohányzás hívei napjainkban érzelmi okokkal magyarázzák szenvedélyüket, ellenfelei nagy hangon, tudományos érvekkel harcolnak. Bármennyire is egyenlőtlen látszólag ez a harc, győzelemre egyik fél sem számíthat. Az igazság az, hogy amíg a két fél hevesen csatázik, az emberiség vidáman pöfékelve nézi a vitát.
Jean Nicot (1530-1600)
A dohányzás elterjedése
A dohányt nyugaton egyre jobban megismerték, majd eljutott keletre és északra is. De amíg az akkori füvészkönyvek dísz –és gyógynövényként említik, Angliában és Hollandiában már dohányoztak is az emberek.
Itáliába Giorlamo Benzoni hozta Lisszabonból, ahol a pápai követ, Santa Croce valószínűleg még Nicot útján ismerkedett meg vele. Akkoriban egész Lisszabon a csodanövényről beszélt. Eközben Génua, Nápoly és Velence kikötőiben megforduló spanyol és portugál tengerészek megismertették az olaszokkal is a dohányzást. Olaszország kikötőiből Kelet-Európa felé vette útját a dohány. A Habsburgok magánkertjében hamarosan már mint dísznövényt termesztették.
Magyarországon az Apaffy, Báthory és Bornemisza-családok mint gyógynövényt használták. A dohány szó keletkezését egyesek úgy magyarázzák, hogy ősapáink a füstjét dohosnak találták és rosszul is lettek tőle, tehát dohot hány = dohány. Komolyabb nyelvészek a perzsa dochan szóból származtatják.
Az indiánok szokása egyszeriben divat lett Londonban: az emberek pipáztak. Erre a célra pedig a legkülönbözőbb kivitelezésű pipákat használták, a luxus kivitelezésű ezüstpipától a dióhéjba erősített szalmaszálig. Mindenütt dohánykereskedők nyitották meg boltjaikat.
A XVII. század második felében kezdett elterjedni a dohányzás Franciaországban, majd a Rajnán túl, Németországban, Svájcban és Ausztriában. Északon a svédek különös szenvedéllyel adták át magukat az új szokásnak. Az angol és a velencei hajók a Keleti-tengeren keresztül eljuttatták a dohányt Oroszországba, délen pedig a Földközi-tengeren keresztül Konstantinápolyba is. Itt először a szultán udvara szokott rá a dohányzásra, ahol a növény a palota kertjében virágzott.
III. Murad szultán 1580 körül gazdag ajándékot küldött Báthorynak és mellé a növény szárított leveleit adta. Így érkezett az első dohányszállítmány Lengyelországba.
A feljegyzések szerint ebben az időben már 10 napszámos közül 9 pipázott, és már a fiatalok is hódoltak az új szokásnak. Köln választófejedelme megtiltotta a dohány vásárlását, eladását és szigorúan büntette a rendelet megszegőit. Csak a patikában kapható, gyógyítási célokra szolgáló dohánynak kegyelmezett meg. A tiltó rendelkezések érzékenyen érintették a polgárokat, ugyanis a dohány termesztése, eladása jelentős pénzforrás volt.
A dohányzás szokása lassan, de biztosan eljutott Svájcba is. 1616 körül az addig csak gyógyításra való dohány már tubákolásra és füstölésre is szolgált.
Oroszország kikötőiben az angol és török tengerészek, míg az ország belsejében lengyel és német utazók terjesztették az új szokást. Széleskörű terjedése a papság ellenállásába ütközött. A cár rendeletet adott ki, melyben megtiltotta, hogy a nép dohányt tartson magánál, dohányozzon, tubákoljon, vagy dohánnyal kereskedjen. A törvényszegők büntetése vagy kegyetlen megkorbácsolás, vagy a bűnös ajkainak felhasítása volt. Ezek a tilalmak főként Moszkvára vonatkoztak. Oroszország lakói a nagy hideg miatt nagyon megkedvelték a dohány meleg füstjét, és ahol csak lehetett, éltek is vele.
Eközben Európa északi részén, a Skandináv-félszigeten is lábra kapott a dohányzás szokása. A magas északon korántsem mutatkozott olyan nagyfokú ellenállás a dohánnyal szemben, mint Oroszországban.
Franciaországban XIII. Lajos uralkodása alatt a dohányzás figyelemre méltó változásokon ment keresztül. Az udvar nemesei és papjai úgy vélték, hogy a tubákolás sokkal elegánsabb és finomabb, mint a füstölés. Ezután az alsóbb rendű nép pipázott, a felső tízezer a tubákolás szenvedélyének hódolt. 1627-ben Mantua hercegének jutott eszébe először, hogy a dohányra és a szeszes italokra egyedáruságot létesítsen. Ez az intézkedés volt a dohány monopolizálásának kezdete, ami a világ minden táján követendő példának bizonyult. A hír rövid idő alatt bejárta a világot, az államfők rájöttek arra, hogy a dohány kimeríthetetlen pénzforrást jelent. A tilalmak sorra eltűntek, az államfők egymás után vezették be az adóztatást és a monopolizálást. Virginiában eközben olyan fontossá vált a dohány termesztése, hogy az ottaniakat meggazdagította.
Amíg Európában félhosszú pipát szívtak, addig Amerikában kialakult a dohányzás új formája: a szivarozás. Már az ősidőkben, Mexikóban és az Antillákon olyanképpen szivaroztak, hogy az összecsavart dohányleveleket pálmalevelekbe burkolták, és úgy szívták.
1788-ban, Hamburgban megalapították az első szivargyárat. Kezdetben kevesen vásárolták az új terméket, de később a szivart, mint exportcikket árusították, erre már felfigyelt a dohányosok tábora és egyre többen szivarra gyújtottak.
Az 1848-as forradalom után a kormányzók – akik nagy hasznot húztak az adókból és a monopolizálásból – már arra törekedtek, hogy fellendítsék a dohánykereskedelmet. Olyan rendeletek jelentek meg, amelyek megtiltották, hogy bárkit is korlátozzanak a dohányzásban. A dohányzás ellen szóló iratok terjesztőit börtönbüntetéssel sújtották.
Sok millió szivar fogyott már mindenütt, amikor megjelent egy új dohányzási forma, a cigarettázás. Az angol tisztek elterjesztették a klubokban, de senki sem talált bennük sok örömöt.
Az 1860-as években, amikor a cigaretta már finom dohányból és még finomabb papírból készült, a helyzet lényegesen megváltozott: az emberek egyszeriben kedvet kaptak hozzá, és egyre többen részesítették előnyben a pipával és a szivarral szemben. Egyedül a Virginia és Havana szivar tartotta magát, melyeket Ferenc József is nagy előszeretettel szívott. A cigarettázást egyre többen találták előnyösebbnek, kellemesebbnek, elegánsabbnak, mint az addigi dohányzási formákat.
A dohányzás történetét a továbbiakban a szivarfogyasztás hirtelen csökkenése és a cigarettafogyasztás drasztikus emelkedése jellemzi. A XX. században, különösen a két világháború között nagymértékben emelkedett a dohányosok száma. A dohányzás minden tiltó rendelkezés ellenére elterjedt az egész világon.
A cigaretta
Az ember igényeivel, életmódjának változásaival lépést tartott a dohányzás fejlődése is. A mai embernek olyan dohányzási formát kellett találnia, amely rohanó életmódjának leginkább megfelel. Ezt a cigarettázásban találta meg. A cigaretta mindent elsöprő diadalútja akkor kezdődött, amikor valakinek eszébe jutott, hogy a dohányt papírba sodorva szívja el. Hogy ki volt az az ember, nem tudjuk. A kultúrtörténészek más és más időre teszik a cigaretta felbukkanásának idejét. A cigaretta igazi elterjedése Európában 1850 után következett be. A Krími háborúban az orosz katonák ekkor már hosszú szopókás cigarettát szívtak. Ez egyedi orosz formája a cigarettának. Maga, a dohánnyal töltött rész mindössze 3-4 cm hosszú viszont ez akár 10 cm-es szopókában folytatódik, ami egy belül üres karton cső. Ennek magyarázata, hogy eképp meghosszabbítva a cigarettát, a nagy hidegben nem kellett levenniük vastag kesztyűiket ahhoz, hogy rágyújtsanak.
1858-ban, Görögországban megkezdődött a cigaretta gyári előállítása. 1865-ben, Ausztriában elkészült az első „cigarettaszörny”, az úgynevezett Doppelzigaretten. Ez háromszor olyan hosszú volt, mint a normális és mindkét végén szopóka volt. Használat előtt tetszőleges helyen ketté kellett törni.
A cigaretta feltalálása megsokszorozta a dohányzás híveit, még azok is rágyújtottak, akik azelőtt nehezen tűrték a szivar vagy pipafüstöt.
A cigaretta formába töltését eredetileg kézzel végezték, ehhez 6 munkásnőre volt szükség: hüvelyragasztónő, szopókaillesztőnő, a dohányt adagoló bábnő, a bábot teljesen elkészítő gépvezetőnő, a cigarettát kitöltő kitolónő, és a cigaretták végein kilógó dohányszálak eltávolításához a levágónő. Később bevezették az egyiptomi rendszerű cigarettagyártást, itt nagyon egyszerű módon egy munkásnő a cigarettát teljesen elkészíti.
A növényről levágott leveleket először is jó szorosan kötegekbe rakják össze. A gyári munka azzal kezdődik, hogy ezeket a kötegeket szétszedik, ezután a leveleket megnedvesítik, nehogy vágáskor széttöredezzenek. A levelek nedvesítését bonyolult szerkezettel, vízgőz alkalmazásával hajtják végre. Fontos művelet ezzel egyidejűleg az egyes dohánylevél-fajták összekeverése, mivel minden cigarettamárkának meghatározott összetétele van. A dohányleveleket egyszerű, de rendkívül gyorsan működő penge vágja össze. Az összevágás első terméke a közönséges pipadohány, melyet még szárítani kell. A szárítás levegőn történik. A szárítást és a hűtést követően a dohányt több mázsás kötegekben kb. 3 hétig érni hagyják, ezután már csak a cigarettatöltés van hátra.
Cigarettatöltő gép
Az első kezdetleges cigarettatöltő gépek már 1875 felé megjelentek. Később folyamatosan tökéletesítették az eljárást. Ma már gépek ontják a kész cigaretták milliárdjait. A mai modern dohányipar 6 - 8000 cigaretta/perc teljesítményű gépeket használ.
Végül a gyártott cigaretták súlyát és hüvelyhosszát ellenőrzik, majd próbaszívás dönt afelől, hogy kifogástalanul ég –e. Sok márkánál különleges kezelés alá vetik a dohányleveleket. Cukor és glicerin hozzáadásával egészítik ki a dohány aromáját. Az összevágott leveleket később – titokban tartott eljárással – illatosítják: különféle alkoholban oldott illatszereket, illóolajokat kevernek hozzá.
Munkácsy Mihály - Pipázó férfi
A cikk Hornyák Balázs engedélyével jelent meg. Eredeti cím és hely, Hornyák Balázs: Füstös múltunk 1-2. www.dohanymuzeum.hu